bizalom
nyolcéves vagyok, amikor a nyári táborban
titkokat vallunk meg egymásnak,
olyan dolgokat, amiket senki sem sejthet.
és szabályunk szerint, még ha nem is hihetők,
igaznak kell lenniük.
apu májusban felkötötte magát.
előttem a test lengése
– hiába nem láthattam –,
mint egy ágra száradt, barna falevél,
a pók rángása a láb kitépte után,
hervadó virágok poshadt bűze.
évek múlnak el,
egy vagyok eltévedt jószágaid közül,
pofonod után újra feléd tartom orcámat –
kérlek, hogy csókolj meg,
és engedd értenem, mit miért teszel.
név nélkül
mikor valakinek van valakije,
szörnyülködni kezdenek a lányok.
hogy az a valaki, akinek már van valakije,
valaki másra úgy gondol, ahogy nem szabad.
a koktél édese ilyenkor lila epeként ül
fogaik tökéletlen rései közé,
s egy erodáló erő marja őket, hogy
neki bezzeg.
mikor valakinek már van valakije,
de másra úgy gondol, ahogy nem szabad,
felröhögnek a srácok.
mikor a harmadik elmondja, hogyan
harapja az a valaki az ajkát,
hogyan sugározza be csiklója
az ő arcát, és hogyan rebegi el az ő nevét,
a sörhab a fiúk szája szélén
márvánnyá fagy a puszta gondolatra,
hogy egy jóképű harmadik a város valamely szegletén
saját valakijükkel pontosan ezt teszi.
valakit valahogyan hívnak.
megbékél nevével, ahogy megbékél
magával, és a dolgokkal, amiket
nem szabadna tennie,
mégis
előtte egy kosár gyümölcs,
darabonként vizsgálja,
s amit megkíván, elveszi.
azt mondják, a szégyen mocskát
minden nő csak leánykori nevével viselheti.
a határ
megállni
a törött porcelánnál, megfakult hímzéseknél,
az ablakon át figyelni, ahogy a lugasban
képtelenül gyorsan úsznak az évszakok,
miközben a szájban az ízek ritmusa téli fahéjról
augusztusi szilvára vált.
így a nővérek szaga újra elemi lesz, és vad,
mint sok be nem váltott ígéretű tinédzserkori nyár,
és a dalok ismét torkon ragadnak,
és a dőlő alkonyi fény felhorzsolja
a kertbe vezető út kavicsait.
a fej közeledni kezd a betonhoz,
tűszúrásnyi vagyok, bekebelezésre kész,
fekhelyem vagy – forrón sugárzó, húsfalú vár.
a tekintetek megfiatalodtak, naiv szerelmek
vissza se néznek, úgy lépik át a határt.
a feltörő talajvízben a kert tengerré bővül.
halak vagyunk, szégyenlősen lebegve körül
a mogyoróbokrok korallzátonyát.
csapda
Az izgalmat kiküzdi.
Ha a bámész csapat odébbáll,
utánuk követ dob, a feltépett
nyílt sebet, mint angyal, kötözi.
A zsebébe süllyesztett maszatos gyolcsokat
szobafalai közt két tenyérrel vasalja,
és liftező gyomorral szívja magába
szagukat, szégyenkezve, de felajzottan, mint ragadozók.
Csak a nevét kérdezik, de mindent elmond,
hogy aztán torkon akadjon szava.
Levetkőztet, hogy levetkőztessék
– de senki nem nyúl testéhez,
csak a sóvárgással teli félelem.
Ő a csali, a csapda, az áldozat.
(Megjelentek az Alföld 2019. februári számában.)
A szerző portréját Schuller Vladimir készítette. Borítókép forrása: Litera.hu
Hozzászólások